Kapcsolatok

Emberi kapcsolatok

Emberek között élünk, ha akarjuk, ha nem – illetve tudomásul vesszük vagy sem – mindig kapcsolatban állunk velük, s ez a kapcsolat nem mindig felhőtlen (finoman szólva). Hasonlatként az jut eszembe, amit a féldrágakövek csiszolásáról hallottam. Vesznek egy marék kavicsot, beleszórják őket egy forgódobba némi csiszolóporral együtt, és elkezdik pörgetni, rázni. A végeredmény: gyönyörűen csillogó gömbölyded kövek. A folyamat viszont… Érdemes észben tartani ezt a képet konfliktushelyzeteinkben. Nem vagyunk tökéletesek, vannak sérüléseink, félelmeink. A bennünket megbántó, rémítő, taszító társaink éppen ezekre a pontokra mutatnak rá, nem szándékosan, hanem saját töréseiknél fogva akadnak belénk. Akárki bánt meg téged (bár nehéz ezt abban a pillanatban tudatosítani, de előbb-utóbb második természetté válik), jusson eszedbe, hogy neki is jobb lenne, ha nem szerezne magának újabb ellenséget. Hogy viselkedésével ennek a kockázatát mégis megteremti, arra utal, hogy értékrendjében komoly zavarok vannak – vagy döntésének nem tudatos része szállt ringbe, például őt bántotta meg valaki pár perce. Megdöbbentő tapasztalatokban lehet részed, ha egy rád támadó embertől valódi szeretettel kérdezed meg, mi bántja.

Tükrözés. Gyakran előfordul, hogy valakinek nem a tetteivel van problémám, hanem egész egyszerűen zavar. Zavar a hozzáállása, a hangja, bármi, nem kell semmi konkrét dolog ahhoz, hogy feszült legyek, ha ott van. Ilyenkor érdemes egy komoly önvizsgálatot tartani. Neki van egy bütyke, amibe beleakadok – mivel is? A saját hasonló bütykömmel. Azért zavar, mert félek, hogy magam is olyan vagyok, lehetek – vagy mert úgy érzem, viselkedésével szemben teljesen sebezhető vagyok. De… hiszen már logikusan gondolkodom a helyzetről, és tanulok belőle, éppen tőle, aki annyira zavar. Inkább bizonyos hálát érezhetek iránta – ha már lerendeztem magamban ezt a kérdést. Szerintem jobban használható ez a hozzáállás, mint a harag, feszültség őrizgetése. És soha nem feledhetem, hogy én is hathatok így másra, de a feszültséget csak szeretettel, őszinteséggel, teljes kitárulkozással (és csak azzal, nem “én vagyok az okosabb” stílusú belepiszkálással) segíthetek feloldani.

Negatív átvétel. Érdemes tudni, hogy mindaz, ami negatívumot felveszek, magamba építek, nagyobb erővel fog rendelkezni általam – hiszen belső erőáramomban örvényt kelt, mely megsokszorozza hatását. Ez nem marad nyom nélkül, hiába próbálom magamban tartani, a sok elfojtás betegségekhez vezethet, ha pedig nem bírom elfojtani, kitör belőlem – de már nem ott, ahol felvettem. Ha valakit megszidnak valamiért, és ezt ő nem tudja feldolgozni, feszültsége egy másik helyzetben tör ki belőle, annak a kapcsolatnak a feszültségét sokszorozva. A második partner indokolatlanul kap támadást, ami ismét máson fog lecsapódni. Így örökítjük egyre nagyobb körben gondjainkat (hiszen a feszültség a kitöréstől nem múlik, sőt fokozódhat, tehát nem egy emberen csapódik le). Ugyanakkor a jó dolgok ugyanígy működnek, egyetlen gátjuk a negatívhoz való hozzászokás. Ha valaki ok nélkül kapott tőlem egy jó szót, mosolyt, együttérző kacsintást, egy kis szikrát visz magával, amit másnak ad – vagy saját énje sötét árnyait pörköli meg vele kicsit – persze Isten óvjon a segítő szándékú egyenmosolyok tömegétől! Légy vidám és együttérző, szeresd és értsd meg az életet, és oszd meg mindenkivel önmagad – s ha ez nem megy, akkor is légy teljesen őszinte. Nem fogsz bántani senkit, ha elmondod, hogy most nincs minden rendben benned, nem terhelve másokat problémáddal, de jelezve azt, és mindent megtéve azért, hogy elmúljon. Fogadj el minden jó szándékú közeledést, de mindig szólj, ha terhes – aki ezért megbántódik, nem segíteni akart.

A kötélhúzás olyan játék, amit nem lehet egyedül játszani. Ha valakivel összetűzésbe kerültem, nem csak a másik a hibás, az arány fele-fele, viszont javítani csak a saját hozzáállásomon tudok. A rólam megfogalmazott véleményt nem érdemes azonnal szenvedélyesen támadni. Ha tényleg szeretem magam, kíméletlenül önmagamra vehetem a véleményt, s megvizsgálhatom, mi igaz belőle – s ott változtatok magamon. Ha nincs meg bennem a magamba vetett hit, vagy egyből elutasítok és harcba szállok, vagy kritika nélkül átveszem és magamba roskadok. Kiegyensúlyozott az ember akkor, ha nem igényli senki jó véleményét, s nem fél a rossztól, mert belső értékrendje szerint él, melyért életével vállal felelősséget. Jó és rossz vélemény egyaránt ezt a belső értékrendet segíti továbbfejlődni.

Igazság. Konfliktushelyzetbe harmadikként belépni sem egyszerű. Ha szenvedélyek feszülnek szembe egymással, akkor mindkét fél igaznak tartja a saját álláspontját. Általában az egyik félnek igazat adunk és védjük, segítünk neki a másikkal szemben, pedig ha jobban megfontoljuk, ez sokkal összetettebb kérdés. Ha saját értékrendemet jónak tartom (s persze, hogy annak, hiszen eszerint élek), akkor az, akinek nem adok igazat, távolabbi szemszögből nézi a világot, mint én, sokkal kevésbé tudom megérteni, mik az okai, mint annak, aki mellé állnék. (Senki nem Isten, így csak a saját látása szerinti igazságot, jogosságot képviselheti, nem valami “abszolútot”. Aki ezt nem látja, komoly tanulás előtt áll.) Csakis teljesen nyitottan, előítélet nélkül szemlélhetek másokat, s a messzebbről jött ember többet taníthat nekem, mint a szomszéd; a furcsa gondolkodású ember többet mutat nekem abból, hogy mi az EMBER, mint aki hozzám hasonlóan látja a világot. Elítéljük például az erőszakost és védjük a gyengét, pedig az előbbi – hitem szerint – általam fel nem mérhető szenvedését torolja meg tévesen, egyre messzebb kerülve annak lehetőségétől, hogy begyógyítsa fekélyes sebét.

Elvárások. Gondolkodásunk már nagyon hozzászokott a hatás-ellenhatás törvényéhez. Adunk és elvárunk, kapunk és viszontszolgáltatunk dolgokat. Pedig mindnyájan megtanultuk már életünk során, hogy sem sorsunk, sem embertársaink nem így működnek, nem azt, nem úgy kapjuk vissza, mint amire gondoltunk. Szembenéztünk már azzal, hogy terhes volt valakinek valamilyen elvárása (szülő – gyermek kapcsolat tipikus problémája), mégis támasztunk elvárásokat másokkal szemben – például szülőként. Szenvedésünk abból származik, hogy – talán nem is tudatosan – fontos nekünk a másik véleménye, amit viszont elvár, számunkra nem lényeges, sőt, terhes. Egészen addig juthatunk, hogy direkt megtagadjuk a másik értékrendjét, ezzel égetve magunkban még mélyebbre az ahhoz való ragaszkodást… Mindenkinek megvan a saját értékrendje, melyet beavatkozással megváltoztatni nem lehet – egyrészt azonnal védekező helyzetbe kényszeríti a másikat, s ha végül mégis sikerül megváltoztatni, honnan tudhatnám, hogy az általam beépített érték nem töri-e szét a rendszer belső harmóniáját. Például megtiltom valakinek, hogy táncolni járjon, mert az erkölcstelen – és talán ezzel egy valódi tehetséget semmisítettem meg. Nem vállalhatok felelősséget azért, hogy a “szerintem helyes” “számára jó” is egyben. Az emberiség írott és le nem írt történelme “helyesnek” tartott cselekedetek vérfürdőjéről szól. Talán a most megvetett zsarnokok, diktátorok nem azt tették, ami szerintük, sőt, hatalmas tömegek szerint is helyes volt?

Kapcsolataink konfliktushelyzetei egyetlen tanítást hordoznak magukban, a régi közmondást: olyan erős a lánc, mint a leggyengébb láncszeme. Elvárásokkal lépünk kapcsolatainkba, szépnek és jónak képzeljük el, ahol társunk olyan, amilyennek szeretnénk. Vajon én is olyan társa vagyok neki, mint amilyet szeretne? Nem, mert ő zsarnok / figyelmetlen / álmodozó / túl önálló … Azt hiszem, hogy az élet olyan, mint a kötéltánc. Bajos fennmaradni a kötélen, az ember folyton billeg, álmodozik egy társ után, akinek a kezébe mindig bele lehet kapaszkodni, amikor megingok, segít, na és persze inogjon meg néha ő is, hogy ne én legyek a balek a csapatban. A probléma csak az, hogy ha egy kötélen ketten állnak, még nehezebb fennmaradni rajta, hiszen mozgásaimba, a kötél ingásába már nem csak az én, hanem az ő mozdulatai is belejátszanak. Nem segítjük, hanem marjuk egymást, néha egész csendes nyugalomba jövünk, aztán egyetlen mozdulatra széttörik minden – máskor már csak zavarjuk egymást, de elszakadni nem tudunk, hiszen minden rezdülésem óhatatlanul eljut hozzá és viszont. Nem volt véletlen, hogy a kapcsolatot nagy felelősségnek, életre szólónak tekintették, tekintik sok helyen. Összeforrunk, szét sosem válunk igazán. Igazán jó kötéltáncos pár egymáshoz is illő, egyedül is jól táncoló emberekből születik. Nem az az együttlét igazi célja, hogy a mindennapokban valamennyire fennmaradjunk, hanem hogy egy gyönyörű kis világot hozzunk létre együtt, mely belőlünk származik, mégis több, mint mi ketten. A Teremtés megismétlése kicsiben.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.