Önismeret

Meginni, amit prédikálunk

A tanítások szerint nem túl elegáns dolog vizet prédikálni és bort inni. A következő kérdés tehát az, mit könnyebb, azt prédikálni, amit iszunk, vagy meginni azt, amit prédikálunk? Képesek vagyunk-e következetesen, minden síkon ugyanazt az üzenetet közvetíteni, azaz idegen szóval kongruensek vagyunk-e, vagy épp gondolataink, szavaink és tetteink síkján mást és mást hirdetünk önmagunkról?


Manapság a „spirituális etikett” kőkeményen megszabja, mit illendő hirdetnünk önmagunkról. Szeretetteliséget, elfogadást, megbocsátást, őszinteséget, egyenességet. Csupa szép dolgot – és csupa nagyon nehezen megvalósítható dolgot. És e nehézség miatt el is érkeztünk a kérdéshez: melyik utat válasszuk? Vállaljuk fel, hogy csak azt prédikáljuk, amit képesek vagyunk le is engedni a torkunkon? Vagy fogjuk be az orrunkat, hunyjuk be szorosan a szemünket, és nyeljük le szépen azt, amit prédikálunk?

Ezen a ponton vonják fel sokan a szemöldöküket: miért is állítom, hogy olyan nagyon nehéz megvalósítani a fent vázolt nemes eszméket, nemes viselkedést és életvitelt? Hiszen elméletben az égvilágon semmi szörnyű nincs sem a szeretetben, sem a megbocsátásban, sem az elfogadásban, sem az őszinteségben és egyenességben! Sőt, milyen csodás is lenne a világ, ha… igen, ha mindenki, de legalább azok, akik bennünket körülvesznek, így élnének. Ám a gyakorlat, a hétköznapi valóság egészen más, mint az elmélet.

Nagyon könnyű szeretni és megbocsátani, elfogadni addig…

…amíg valójában nincs mit megbocsátani és elfogadni! A gond akkor kezdődik, amikor az a másik ember, akinek irányában e szép dolgokat meg kellene valósítani, túlságosan közel kerül hozzánk, túlságosan erős hatással bír az életünkre, és e hatás adott esetben számunkra kellemetlen, fájdalmas, de legalábbis hátrányos.
Igen sok olyan mai „szentet” ismerhetünk (és nem volt ez másképp a régebbiekkel sem), akik úgy élik meg és hirdetik a megbocsátást és az elfogadást, hogy közben megtartják a kényelmes távolságot a többi embertől. Megfigyelhető, hogy egyedül élnek, netán kivonulva a városból is, akár a civilizációból is. Úgy pedig nem lehetetlen „szeretni” az egész emberiséget. Jó messzire van mindenki, aki hatással lehetne a hétköznapi életükre, így az elfogadás és a megbocsátás merőben elméleti eszme marad egy ilyen életvitelben.

Van két kedves ismerősöm. Az egyikük afféle kényszeres takarító, ahogy megitta a csésze kávét, rohan elmosogatni, eltörölni és helyére tenni a csészét. Olyan a lakása, mintha ott nem is lakna senki, még a porszemek is katonás rendben lebegnek, mivel földet érni nincs idejük, előbb levadássza őket. A másikuk úgy él, mint egy ősember (sem), morzsától a cigarettahamun keresztül a súlyosan használt zokniig minden a földre hull, és beletaposódik a szőnyegbe, ahol csendes rothadásnak indul. Átlagosan szocializált ember nem a takarítókat, hanem a katasztrófavédelmet hívná, ha meglátná a lakását. Nagyon kedvelem mindkettejüket, és semmi gondom azzal, hogy úgy élnek, ahogyan. Ám nincs is nehéz dolgom, hiszen egyikükkel sem élek egy fedél alatt, és nem is kell az ő életterükben tartózkodnom. De nem állíthatom, hogy teljes lelki békével bírnám, ha együtt kellene élnem bármelyikükkel!

Amint nem vagyunk egyedül, amint megjelenik az életünkben egy másik ember, annak a hatása mindenképpen állásfoglalásra késztet bennünket. Ha pedig ez a hatás számunkra bármilyen formában kellemetlen, a fent említett szép eszmék gyakorlati megvalósítása már nem is olyan könnyű.
És e ponton érvényessé válik a kérdés: képesek vagyunk meginni azt, amit prédikálunk, vagy azért néha „elszáll az agyunk”, és valamiféle ellenhatást fejezünk ki a nem kívánt hatással szemben? Valóban egy hangyányi kis fodrozódás sem történik a lelki békességünkben, és könnyedén ürítjük ki a szépséges eszmékkel teli poharat? Vagy inkább vegyünk vissza a prédikációból, hígítsuk élhetőre, ihatóra ahhoz, hogy képesek legyünk meginni azt, amit prédikálunk?

Úgy hiszem, többet ér a kongruencia, mint a prédikáció. Könnyebben megvalósíthatjuk az őszinteséget és az egyenességet is akkor, ha vállaljuk, picit hígabb és zavarosabb dolgot iszunk, mint a tiszta bor, hogy nem vagyunk tökéletesek, pláne nem vagyunk „szentek”. De amit vállalunk, azt tudjuk teljesíteni, és igen, meg tudjuk inni azt, amit prédikálunk.

Forrás: eletszepitok.hu Szerző: Major Virág

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.