Önismeret

Önbecsülés: Ki vagyok én?

Mi is az az önbecsülés?

Sokan nem is tudjuk, milyen fontos az önbecsülés, mennyire meghatározza életünk minden mozzanatát. Ki vagyok én, mi az önbecsülés, és sokszor mit hisznek ehelyett tévesen az emberek, ezek mind az életünk jelentős kérdései.

Az önbecsülés fogalma

Az életünk során hozott vélemények, ítéletek közül legfontosabb a saját magunkról alkotott véleményünk. Az önbecsülés önmagunkról alkotott sajátos tapasztalatunk, nem egyszerű érzés, hanem sokkal inkább aktív cselekvés, hajlandóság az élet, a világ, a történések realitásának megtapasztalására.

Az önbecsülés az egyén hajlandósága arra, hogy megtapasztalja önmagát, mint az élet alapvető kihívásaival megbirkózni képes, boldogságra méltó lényt. Mindez magába foglalja gondolkodási, tanulási, döntéshozási képességünket, s a felfogást, hogy a siker, a beteljesedés, a boldogság jó és természetes számunkra.

Az önbecsülés nem pillanatnyi boldogság, pillanatnyi érzés, ehelyett tudatunk megfelelő működése által az idő folyamán kiépül bennünk, s a valóságon, realitásérzetünkön alapul, szükségünk van rá, mert szükségünk van arra, hogy meg tudjunk bízni önmagunkban.

A tudatosság akaratlagos, mi döntjük el, hogy a realitásban akarunk-e élni, tudatosan akarunk-e élni, racionálisan akarunk-e élni, vagy ellenkezőleg!

Az önbecsülés kialakítása

A tapasztalatok szerint hat alapvető gyakorlat ismert, melyek nélkülözhetetlenek az egészséges önbecsülés kialakításához:

  • tudatosan élni,
  • önmagunkat elfogadni,
  • önmagunkért felelősséget vállalni,
  • magabiztosnak lenni,
  • céltudatosan élni,
  • tisztességesen élni

– mindennek gyakorlása elengedhetetlen önbecsülésünkhöz. Ami pedig közös e hat tényezőben, az a valóság, a realitás, azaz a létezőnek a tisztelete.

Ahogy ebből is látszik, az önbecsülés nem a természet ajándéka, ki kell nevelnünk önmagunkban, meg kell dolgoznunk érte. Nem elég reggelente a tükörbe néznünk, és azt mondanunk önmagunknak: „Jó reggelt, Tökéletes!”. Nem elég, ha elárasztanak bennünket dicsérettel, nem elég az anyagi jólét, s gyermekeink iskolai vagy munkahelyi sikerei sem, s hipnotizálással sem lehet belénk ültetni az önbizalmat. A „felébredés pillanata” az, amikor tudatosul bennünk, hogy nem kaphatunk másoktól önbizalmat, ezt csak mi tudjuk önmagunkban kialakítani!

Az önbecsülés téves értelmezése

Az önbecsülés esetében is kialakultak félreértések, téves felfogások. Sokszor a tanár azt mondja, hogy „az önbecsülés feltétele az egyenrangúság”, vagy „a diákokat nem lenne szabad egy-egy tantárgy ismeretében osztályozni, mert az árthat az önbecsülésüknek”, vagy vannak, akik azt mondják: „ne azzal foglalkozz, hogy önbizalmad legyen, fordulj problémáiddal Istenhez – mindössze erre van szükséged, hogy önbizalmad legyen!”.

Ezektől eltérő, de hibás felfogás az is, amikor külső eredményeinktől tesszük függővé önbecsülésünket. Higgyük el, hogy nem helytelen önmagunkban és másokban tisztelni a sikert, az eredményeket, helytelen viszont azt hinni, hogy ez kell, hogy önbecsülésünk forrása legyen. Önbecsülésünk nem eredményeinkben gyökerezik, hanem azon önmagunkban fejlesztett gyakorlatainkban, szokásainkban, tudásunkban, amelyek lehetővé teszik az eredmények elérését. Attól például, hogy gazdasági válságba kerülünk, a sikerhez szükséges tudásunk még megmarad – és ez a tudás, s meglétének tudatosítása önmagunkban, az önbecsülés alapja.

Önbecsülésünk fontosságát mutatja az is, ahogyan megpróbáljuk megvédeni ál-önbecsüléssel, mint például egónk alátámasztásával, amikor kocsink márkájáról döntünk, vagy a legexkluzívabb klubba iratkozunk be, vagy a legnevesebb divattervezők ruháit viseljük. Az önbecsülés jelentőségének letagadása is mutatja problémáinkat a területen.

Elmondhatjuk azt is, hogy a hatékony munka értékelendő ugyan, azonban ha ezt önbecsülésünk helyettesítésére próbáljuk felhasználni, könnyen munkamániássá válhatunk, s megint egy ördögi körben találjuk magunkat, mert semmi nem lesz már „kielégítő”.

Fontos, hogy meg tudjuk különböztetni, mi az, ami valóban fejleszti önbecsülésünket, s mi az, amiről csak úgy tűnik, mintha fejlesztené, miközben igazából rombolja azt. Ha például óriási dicséretben részesülünk – és ettől persze jól érezzük magunkat -, azt mondhatnánk, hogy nő önbecsülésünk, ha mások megdicsérnek. Idővel azonban a dicséret hatása múlik, és ha a dicséret (ál–)önbecsülésünk alapja, akkor egyre több és több kell majd belőle, s soha nem elégít ki igazán. Ha tudatosak vagyunk, felismerjük mindezt, s nem a dicséretben keressük a fejlődést.

Valószínű, hogy a jövő gyermekei megtanulják, mit jelent az önbecsülés, tudják majd, miért fontos, mitől függ és hogyan fejleszthető. Mindez azért fontos, mert az iskolának fel kell készítenie a gyermekeket a felnőtt élet viszontagságaira. Az információs társadalomhoz, a folyamatos változásokhoz csak egészséges önbecsülés segítségével tudnak alkalmazkodni gyermekeink, nincs helye a passzivitásnak, a kétségeknek, a nem tudatos cselekvésnek, gondolkodásnak.

Ahhoz azonban, hogy megtaníthassuk, mi is az az önbecsülés, először a tanároknak kell megérteniük a kapcsolatot, ami az említett hat gyakorlat, az önbecsülés, és a valóság megfelelő felfogása között fennáll.

A jövő világa az önbecsülés megértésével kezdődik.

Forrás: lelkititkaink.hu

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.