Kapcsolatok

Párkapcsolati alkalmasság – mitől függ? 

Biztosan hallottad már, hogy valaki azt mondja: „Én nem vagyok alkalmas párkapcsolatra.” És valóban! Vannak, akik számára párkapcsolatban lenni a világ legnagyobb kihívását jelenti. Egyszerűen képtelenek elköteleződni, vagy ha sikerül is, a harmónia messziről elkerüli őket. Ilyenkor automatikusan felmerül a kérdés, mi áll ennek a különös deficitnek a hátterében? Csak nem a gyerekkori élményeink? De bizony! Nézzük meg, mi minden befolyásolja, felnőve alkalmasak leszünk-e egy harmonikus párkapcsolatra?


1. Mit gondoltak a szüleid más emberekről?

Idézd fel, a családodban hogyan beszéltek másokról! Általában mi volt a szüleid véleménye pl. a szomszédokról, munkatársaikról vagy a tágabb család tagjairól? Vajon mindig szidták őket? Esetleg cinikusan vagy lenézően nyilatkoztak róluk? Vagy éppen ellenkezőleg, inkább elismerő és pozitív szavak hangzottak el, amikor másokról beszéltek. Hogyan viselkedtek, amikor összetalálkoztak valakivel az utcán? Kedvesen és érdeklődően vagy elutasítóan, esetleg szorongva élték meg a helyzetet?

Minden ember más. Ennek a másságnak a kezelését a szülői házban tanuljuk meg. Ott mutatják meg nekünk, hogyan reagáljunk: félelemmel teli visszahúzódással vagy nyitott kíváncsisággal. Felnőve ezt a reakciómódot visszük tovább párkapcsolatunkba is. A másik mienktől eltérő szokásai, véleménye, vágyai és viszonyulásai attól függően töltenek el félelemmel vagy kíváncsisággal, hogy gyerekként mit láttunk a szüleinktől. Az is nagyon fontos kérdés, vajon gyerekkorban mire irányították a figyelmünket: a különbözőségekre vagy a hasonlóságokra. Azt vették észre, ami másoktól elválaszt vagy azt, ami összeköt velük. Hogy ezt hogyan tudod eldönteni? Emlékezz csak vissza, hogyan fogalmaztak a szüleid, amikor pl. egy másik gyerekről beszéltek: 1. „Tudod, az a szemüveges kisfiú…” vagy 2. „Tudod, az a kisfiú, akinek pont olyan pólója van, mint neked…” Ezek a mondatok talán ártatlannak tűnnek, ám tudat alatt nagyon sok fontos üzenetet közvetítenek. Mi a fontos? Ami elválaszt, vagy ami összeköt? Ami azonos benned és bennem, vagy amiben különbözünk?

Aki már gyerekkorában megtanult a hasonlóságokra figyelni, annak felnőve is az lesz a természetes, így sokkal otthonosabban, sokkal komfortosabban érzi majd magát a társas kapcsolataiban is.

2. Mennyire volt nyitott vagy zárt a családod?

A családokat fizikai és lélektani határok veszik körül. A fizikai határt maga a lakás vagy a ház határai jelentik, amiben élnek. Falak, ajtók, ablakok, amiken belül otthon vannak. Az, hogy a fizikai határok mennyire zártak vagy nyitottak, a lélektani határok döntik el. A zárt családok ritkán vagy soha nem engednek be másokat az otthonukba. Nincsenek baráti és családi összejövetelek, a szomszédok nem járnak át, és ők sem csengetnek be hozzájuk egy kis lisztért, ha éppen elfogyott a kamrából. A zárt családokban a gyerekek nem hívják át magukhoz a barátaikat, nincsenek „ottalvós bulik”, mert a szülők számára egyszerűen elképzelhetetlen, hogy bárki „idegen” belépjen az intim szférájukba. A zárt családokban gyakoriak a tabuk, és szinte soha nem beszélgetnek az érzéseikről. Ezzel szemben a nyitott családokban örömmel látják a barátokat, élénk társasági élet zajlik, és a gyerekekben fel sem merül, hogy ne hívják meg magukhoz a barátaikat. A mások jelenléte így örömforrássá válik, amire felnőve is törekedni fognak.

3. Mennyire bízhattál meg a szüleidben?
Minden gyerek bizalomra van programozva. Amikor magatehetetlenül megszületik teljes mértékben szüleitől függ. Az ő feladatuk, hogy gondoskodjanak róla, kiszolgálják és kielégítsék minden szükségletét. Egy „elég jó szülő” képes arra, hogy érzékenyen reagáljon babája jelzéseire, azokat helyesen értelmezze, majd kiszámítható módon megadja a gyereknek azt, amire éppen szüksége van: megetesse, ha éhes, tisztába tegye, ha éppen arra van szüksége vagy ringassa, amikor azt igényli. Az érzékeny, kiszámítható és a szükségleteket kielégítő szülői gondoskodás következtében alakul ki a babában a bizalom érzése. Ezeknek a nagyon korai élményeknek a lenyomatát ugyan már csak a limbikus rendszerünk őrzi, ám a bizalommal kapcsolatban sok olyan emlékünk van, amire élénken emlékszünk. Az apa, aki rendszeresen „elfelejtett” megérkezni a láthatásokra, az anyuka, aki csak ígéri, hogy elviszi a gyerekét az Állatkertbe, ám soha nem kerít rá sort, arra tanít meg, hogy nem érdemes megbízni mások szavaiban, mert csak csalódás lesz a vége.
A be nem tartott ígéretek, a kiszámíthatatlanul bekövetkező események aláássák a hitet, hogy emberi kapcsolatainkban biztonságban érezhetjük magunkat. Ha hiányzik a biztonság, akkor hosszú távon maximum feszültséggel teli kapcsolatot tudunk kialakítani egy másik emberrel.

4. Mennyire bíztak benned a szüleid?
Egy gyereknek még nincs kialakult énképe. Amit magáról gondol, az kizárólag attól függ, hogy a szülei mit gondolnak róla. Ha anya és apa rajongva nézi csecsemőjét, akkor egy életre szólóan ellátja azzal a -pszichológusok által- nárcisztikus tüzelőanyagnak nevezett érzelmi munícióval, aminek segítségével felnőve stabil és pozitív énképet tud majd kialakítani. Az a szülő, aki bízik saját magában, aki kompetensnek érzi magát, az bízni fog a gyermekében is. Bátorítja a világ felfedezésére, támogatja új képességek elsajátításában. A bíznak bennem érzése azt üzeni a gyereknek: megbízható vagyok, uralom önmagam és a világot, így biztonságban érezhetem magam. Jó vagyok, és jó a világ, ami körülvesz, így félelemre semmi okom sincs.

forrás: maipszicho.hu, Orvos-Tóth Noémi, klinikai szakpszichológus

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.