Fejlődés

A zen szerzetes – egy tanmese érzelmeink hatásáról

Sokat görcsölünk azon, ha valami nem úgy történik, ahogy szeretnénk – beleértve saját elhamarkodott reakciónkat is egy-egy kellemetlen helyzetben. Bosszankodunk, emésztjük magunkat, miközben valójában olyat várunk el magunktól – vagy éppen egy másik embertől –, ami emberi mivoltunkból fakadóan teljesíthetetlen.

Élt egyszer egy ember, aki nem kötődött senkihez és semmihez. Teljes nyugalomban élte az életét, semmi sem tudta kizökkenteni a lelki békéjéből. Amikor betörtek hozzá és kirabolták, a szeme sem rebbent. „De hát ellopták a szamaradat meg a pénzedet!” – mondták neki barátai értetlenkedve, mire ő csak ezt felelte: „Jól van, hadd vigye, neki biztos nagyobb szüksége van rá, mint nekem.”
Egyik nap váratlanul hazaérve a legjobb barátját találta összebújva feleségével, de ekkor is csak így szólt teljes nyugalommal: „Jajj, George, ne siess már, maradj csak, érezzétek jól magatokat, én elmegyek sétálni egyet.” Tényleg semmi nem tudta kizökkenteni. Egy idő után már a saját fiai is ellene fordultak, és lenézően vetették a szemére viselkedését: „Nem vagy az apánk, nem tudunk annak tekinteni!”
„Teljesen megértelek Titeket.” – mondta nyugodtan a férfi – „Igazatok van, ha helyettem inkább azt az embert hívjátok apának, én is úgy fogom majd hívni őt.”
Idővel aztán az összes rokona, barátja és ismerőse is elfordult tőle, így hát elment egy kolostorba, és ott folytatta békés életét. Az volt a feladata, hogy minden egyes nap rendezgesse a kolostor zen kertjét, megmaradó idejét pedig meditációval töltötte.
A kolostor más szerzeteseire is nagy hatással volt új társuk: már az is elég volt, hogy meditációja alatt közel üljenek hozzá, máris elárasztotta őket is a lelki béke. Ő pedig annyira egyensúlyban volt önmagával, annyira kizökkenthetetlen volt belső harmóniájából, hogy szinte már láthatatlanná vált.
Tudomást szerzett erről az emberről a Démonok Királya, és nagyon bosszantotta, hogy egy földi halandó ilyen megvilágosodott állapotban van. Hívatta is egyből három leghűségesebb démonját, és így szólt hozzájuk: „Hallottatok erről a láthatatlan szerzetesről? Csináljatok valamit ezzel az emberrel, hogy kibillenjen az egyensúlyából! Nem juthat el a Nirvánába!”
A három démon kétségbeesetten tiltakozott: „De hát már mindent megpróbáltunk! Láthatod, a legjobb barátját összehoztuk a feleségével, ellene fordítottuk a fiait, de minden hiába!”
„Nem érdekel, csináljatok valamit! Földi halandó nem surranhat át a halhatatlanságba!” – utasította őket dühösen a Démonok Királya.
Így hát nem volt mit tenniük, elrepültek a kolostorba, hogy megtalálják a szerzetes gyenge pontját. Figyelték őt napokon, heteken keresztül, ám minden próbálkozásuk hiábavalónak bizonyult. Az egyik démon ráadásul túl közel ült hozzá, és már kezdett ő is meditatív állapotba kerülni, amikor társai gyorsan elráncigálták onnan. Folytatták próbálkozásaikat, ám teljesen fölöslegesen tették: a szerzetes csak rendezgette a zen kertet, egy hatalmas fenyőfa alatt ülve meditált, és teljes lelki békében töltötte napjait.
Egy napon aztán hatalmas szél támadt, ami letört egy pici ágacskát a fenyőfáról. Abban a pillanatban, ahogy az ágacska a homokba hullott, a szerzetes hirtelen kizökkent meditatív állapotából, kinyitotta a szemét, mordult egyet, majd felállt, és kihajította az ágacskát a kertből. Ezután visszaült, és folytatta meditációját.
A démonok ekkor egymásra néztek, majd tenyerüket dörzsölve elvigyorodtak. „Megvan!”
Azzal beugráltak a zen kertbe, elkezdtek dalolva táncikálni, és feltúrták az egészet. A szerzetest iszonyatos düh árasztotta el, szinte tüzet okádott, és ordítozva kergette a démonokat. Társai megdöbbenve nézték az esetet: nem értették, hogy az az ember, akit igazi példaképnek, megvilágosodott istenségnek tekintettek, hogy juthatott ilyen önkívületi állapotba.
Pedig a válasz egyszerű: ő is ember, mint mindannyiunk. Egy isteni játék részesei vagyunk, amiben törekedhetünk a tökéletességre, de mindannyiunknak van egy ágacskája.
*****
Sokszor megfeledkezünk saját sebezhetőségünkről – és másokéról is. Azt hisszük, hogy tökéletesen tudunk kezelni minden egyes helyzetet, és ezt általában el is várjuk magunktól és a környezetünktől. Pedig nincs az az ember – legyen bármennyire is bölcs és higgadt –, akinek sikerülne elérnie a tökéletességet. Vagy talán éppen tökéletlenségünkkel együtt vagyunk tökéletesek.
Mindenkinek van egy ágacskája… neked mi az?
Forrás: hasznaldfel.hu

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.